Ich bin eine Berlinerin

...

Utolsó.

Hajnali affér. Reggeli, ültetés, East Side, Bohnholer Straße, napsütés, Schloss, Marienkirche, DDR-bolt,ebéd, haza, színház, pattik, Meki.

Széppl idő. Siegessäule. 100-as busz. Kadewe. Mertózàs. Alex. Pulli. Könyvek. Haza. Nikolaiviertel.

reggel elkezdtem becsomagolni - reménytelen. Tényleg kell még egy koffer, még szerencse hogy a férjem hoz egyet majdnem üresen.

Még utoljára hajat mostam és megfürödtem (kádban!). Az óccsó trisó vagy mi helyett a Banya tusfürdőjével mostam ki a kádat, amitől egészen feldobódtam. Ja, tegnap leadtam ám a visszajelzést róla is a sulinak. Rendes voltam, mert a gennyeskedéseiről egy büdös szót nem írtam, ellenben a szállást, a mellette folyó építkezés miatt jól lepontoztam. a legrosszabb jegyet adtam rá, a zaj meg a mocsok miatt, meg amiért nem lehet minden nap legfeljebb csak 7-ig aludni. Beleértve a szombatot.

Jajdejó, a szállodában, ahová átköltözünk, állítólag hangszigeteltek a szobák. Meg végre tudok normálisan reggelizni, anélkül hogy egy Banya nézné ki a falatot a számból és rosszallaná, amiért ott rontom a levegőt meg használom a szarjait a konyhában.

Amúgy rohadt hideg van, már dél, és még mindig csak 9 fok, ami 7-nek érződik és mintha esne is ez vacak a német eső - vagyis semmi kedvem kimenni innen, pedig a Banya már direkt kiment a közös teraszunkra, mintha bármi dolga is lenne odakint (nincs ott az égvilágon semmi) és persze benézegetett az ablakon, hogy itthon vagyok-e és egyáltalán mit csinálok.

Na mit: internetezek. Létrehoztam például a csoportnak egy Facebook-oldalt, az öreg amerikain kívül mindenkit sikerült is beléptetni. A vén fószer valszeg nem fészbukozik, ami azért kár. Javasoltam mindenkinek, hogy töltögesse fel a fotóit, meg beszélgessünk ott néha németül. Azért is csináltam meg a csoportot, mert semmi kedvem a nyilvánosban németül írogatni, ahol olyanok is látják (a hibáimat), akik jobban tudnak nálam... :D

Fél négyre megyek ki a Schönefeldre a férjem elé. Az Alexen kell elcsípni valami gyorsvonatot, amire még C-jegyet kell vegyek. Addig lehet hogy itthon maradok, bár már kezdek elég éhes lenni és még csak dél múlt. Viszont mintha világosodna az ég, lehet vége legalább az esőnek.

___

Mire elindultam, tényleg megjavult az idő. Gondoltam gyalog megyek, még egyszer megnézem azt a Marx-os boltot, hátha csak eltévesztettem. Útközben jött az esemes, hogy késve indul a gép. Erről bekattant, hogy elfelejtettem biztosítást kötni a férjem útjára, úgyhogy gyorsan bevettem magam az első Café-ba, és mobilról lerendeztem az ügyletet. ANgyon gemütlich kis hely volt, nem holmi turistacsapda, hanem echte német kaják és még a rádióból is német zene szólt.

Aztán persze megtaláltam a boltot:az a DDR-Shop volt, amit már korábban is megcsodáltam, de mint kiderült, elfogyott a Marx-os bögréjük, már csak Che Guevarás volt nekik. Viszont volt még Marx-os hűtőmágnesük, amire gyorsan le is csaptam. Már csak a lányom ajándoka hiányzott. Újabb esemes jött, hogy további fél óra késés, vagyis mehettem az egy órával később induló reptéri vonattal. Így aztán maradt időm bemenni a Haekescher Höfe-be, ami egyrészt önmagában egy élmény volt, másrészt megtaláltam benne Berlin legnagyobb szuvenírboltját, ahol egy korántsem berlini ajándékot vettem: egy integető kínai (vagy japán?) macskát, ami valami szimbólum és napelemes, viszont villanyfényben is működik, azaz integet. Magamnak meg vettem egy Ampelmann-t, amit kitűzhetek a kabátom hajtókájára.

Közben egészen szép idő lett, még a nap is kisütött. Azt mondják, hét végére megint megjavul egy kicsit az idő.

A vonat persze késett 10 percet, épp hogy kiértem a Schönefeldre. Azt viszont meg kell hagyni, hogy tényleg rohadt hamar ott lehet lenni. Felismertem a környéket, mert annak idején, amikor először jártam Berlinben, én is ide érkeztem. Nem késtem le semmiről, amit beértem a terminálra jött a telefon, hogy megérkezett, de még várja a csomagot. Addigra már hallottam amgyar szót, így megnyugodhattam, hogy jó terminálra jöttem. Mondjuk megnéztem közben az interneten is, hogy egyáltalán hová érkezik a gép (az A-ra).

Aztán megérkezett a férjem és egymás nyakába ugrottunk, ahogyan azt kell. A jegyautomatáknál persze kilométeres sorok álltak, mire minden tiltakozásom ellenére képes volt egy üzértől venni egy ABC-jegyet. Ami akár hamis is lehet, nyilván nem véletlenül van mindenhová kiírva, hogy senki ne vegyen ezektől semmit. Parázott is, amikor a vonaton valami ellenőrszerű tűnt fel, de végül nem ellenőrzött semmit.

A Banya nem tagadta meg magát, megint angolul állt neki karattyolni, de a férjem - hozzám hasonlóan - németül válaszolt neki, amiből mondjuk azonnal leszűrhette, hogy rohadt jól beszél, szinte anyanyelvi szinten, úgyhogy abbahagyta gyorsan az angolozást. A férjem egy szinte üres nagykofferrel jött, hogy tudjam hová pakolni a cuccomat: hát szükség is volt rá. Utána a Banya még átnézte a szobát és utánam akart dobni egy ásványvizes üveget, amit egyébként direkt nem vittem vissza, mivel az ereetileg is ott volt, vagyis az az övé. Mondtam neki, mire észbekapott és eltette.

Olyan jó volt végre eljönni arról a rémtanyáról!!!

Átcuccoltunk West-Berlinbe, a Nollendorfplatztől egy megállónyira lévő kis hotelbe. Teljesen rendben volt, a recepción valami főnökféle volt éppen az ügyeletes, aki direkt ordibálva és hadarva kommunikált, de a férjemen nem fogott ki, hahaha.

kipakoltunk (-tam), megfürödtünk és elhúztunk vacsorázni a Potsdamer Platzra. Találtunk is egy jó kis vendéglőt, bár láttam már jobbat is, de a célnak megfelelt. Nem volt drága, de egy kategóriával minimum magasabb, mint amit a csopitársakkal megengedhettünk magunknak.

És már mertem németül beszélni a férjem jelenlétében, ami nagy szó. Mert ugyebár neki ásványvíz kell, és ez a probléma minden külföldi tartózkodásunkkor előtör, természetesen az esti órákban, amikor már minden bezárt. "Gibt es eine Spätie in der Nähe?" - mire  a férjem megdicsért, hogy nagyon szépen kérdeztem, ezt pontosan így kell. Köszi, egy hónapja itt élek, még jó hogy tudom, hehehe.

De persze a pincér nem tudta megmondani, így végül az U-Bahn-állomáson vettünk aranyáron (2,50 EUR) egy bubimenteset. sovány vigasz, hogy amikor a hotelnél leszálltunk a metróról, ott volt az orrunk előtt egy Spätie, de abban is 2 EUR volt egy víz, úgyhogy megnyugodtam. Ezt a szót, hogy Spatie egyébként a férjem nem is ismerte, ezt most tanulta meg tőlem.

Hiába, én vagyok itt a Berlinerin, vagy mi a szösz. :)

Utolsó nap az iskolában.

Délelőtt privát Spaziergangot szerveztem magamnak: elindultam a Mauerlinie mentén, innen a ház elől, egészen a Checkpoint Charlie-ig. Fényképeztkedtem az Axel Springer Strasse  táblájával, meg utána megcsodáltam a székházat is. Az előtt is van egy kis Mauerausstellung. Azt állítják, hogy azért építették a székházat a Fal tövébe, hogy mint afféle "világítórorony", reményt nyújthassanak a keleten rekedteknek. Hogy azok láthassák, lám, amott van a szabad világ meg a szabad sajtó. Ez mind nagyon szép, de szerintem csak rohadt olcsó volt a telek, mint minden telek vagy ház vagy lakás a fal közelében. Azért is olyan lepukkant például Kerutzberg: anno a legócskább lakások voltak itt, senki nem akart a Fal közelében lakni, így aztán az olcsó lakbérek a legszegényebb Auslandereket és Gastarbeitereket vonzották oda. Meg is lett az eredménye.

A Checkpont-nál beszabadultam pár ajándékboltba és megvettem mindent, ami hiányzott. Kivéve a Karl Marxos bögrét, de azért meg ki kellett menjek az Alexra. Ahol is megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a bolt, ahol hónap elején kinéztem, azóta már be is zárt. Most aztán főhet a fejem, mit vigyek a húgomnak! A lányomról nem is beszélve, továbbra sincs semmi ötletem. Egyelőre a csoki-hűtőmágnes kombót bírtam kitalálni, ami azért elég silány.

A suli jobb olt mint valaha, bár a tanárnő megnyugtatott minket, hogy pár hét és már nem leszünk ennyira a topon, mert a nyelvet az ember kiba gyorsan felejti ám. De én nem akarom!!! annyira élvezem, hogy folyamatosan tudok beszélni németül, még ha rohadtul hibásan is. Nem akarok megint nyökögni, mint a legelején (meg a közepén)... Otthon meg csak heti két alkalom a suli.

A végén kaptunk "bizonyítványt" - mindenki mit sehr gutem Erfolge - és persze itt is k kellett tölteni az oktatással meg az iskolával kapcsolatos - anonim! - kérdőívet. Csak a terem felszereltségét pontztam le, meg a végén a megegyzésbe beleírtam, hogy az "erste Lehrerin" langweilig volt, viszont a második - és őt már nív szerint beleírtam! - eccerüen Perfekt.

A végén lett egy furcsa érzésem: a tanárnő ugyanis a dán lányt kérte meg, hogy szedje össze a kérdőíveket és adja majd le az összeset irodán. Mintha neki valahol a dán lány a bizalmasa lenne. És akkor beugrott, hogy a dán csajszi említette, hogy ez a tanárnő tanította őt a korábbi csoportjában. Ő ugyanis félidőben jött át hozzánk, egy alacsonyabb szintről, és mondta is, hogy ott sokkal jobb volt a tanára. aztán lám, hirtelen megkaptuk azt a tanárnőt... Szerintem a dán lány "intézkedett": amikor látta, hogy a magasabb szintű csoportban talán még kevesebbet is tanul az ember, valszeg szólhatott vagy az irodán, vagy a korábbi Lehrerin-nek. Aki lehet hogy "beszélt a fejével" - mindenesetre a régi tanerő először "megtáltosodott", de aztán nagyon hamar bele is betegedett az új munkamódszerbe. Mit mondjak, sokkal fárasztóbb is lehet, mint láblógatva csak a könyvet venni minden órán. Az új tanerővel a könyvet vettük elő a legritkábban.

No meg a dán csajszi is elég hosszan írta a véleményét. ebből is gyanús volt, hgoy talá benne lehet a keze a tanárcserében.

Vagy sem.

Mindenesetre ha ez az új tanárnő nem lett volna, ugyanolyan kukán mentem volna haza, mint ahogy idejöttem.

Suli után még búcsúest: a Warschauer Strasse közelében van egy Viertel, ahol minden náció étterme megtalálható. Egy olasz-szerűbe ültünk be, és minden szuper volt, egészen addíg, amíg rám nem telefonált a férjem, hogy nem találja az útlevelét, a személyije meg el van törve, de ne izguljak.

Na, onnantól el volt rontva az estém. Még sítam is, a francia lány nem győzött vigasztalni. Közben eszembe jutottak helyek, ahol meg lehet még nézni az útlevelet, hátha ott van, de a férjem természetesen lehalkította a mobilját, ettől meg aztán végképp készen voltam. 'Wenn ich zu Hause wäre, würde ich seinen Reisepass sofort finden!!!" - mondtam a francia lánynak. A vége az lett, hogy nem is mentem a többiekkel tovább kocsmázni (Kneipe), hanem haza. Itthon skype és egy kis veszekedés. Aztán az irányításommal elkezdte kipakolni a fiókot, ahol az útlevélnek lennie kellett. És ott is volt "valami alatt". Két percen belül megvolt, mondanom se kell.

Nagy kő esett le a szívemről. Ő meg, hogy kiengeszteljen, elárulta, hogy vett színházjegyeket szombat estére: a Godot-ra várvát fogjuk megnézni. Kíváncsi vagyok, értek-e majd belőle egy szót is. Kötelező olvasmány volt, mondanom se kell, és mondanom se kell, hogy nem olvastam el soha... :(

Pedig jó lenne tudni, legalább, hogy miről szól.

Reggel érdekesen társalogtunk a Banyával: ő következetesen angolul pofázott, én meg reflexből németül válaszolgattam neki. Már nem nagyon tudok angolul megszólalni (hálistennek). Afelől érdeklődött, hogy mikor megyek el, Amikor megtudta, hogy már csütörtökön, teljesen fel van dobva. Hogy ne legyen annyira jó kedve, ma még kimostam egyet - hogy ne legyen annyira jó kedvem, ezúttal a mosogatórongyait adta ide a bugyijaim mellé.

Ma délelőtt volt az Unterricht, de sajnos ugyanabban a vacak teremben, mint máskor. Pedig már reméltem, hogy némi betekintést nyerhetek a nyelviskola technikai felszereltségébe (állítólag mindenhol máshol van pölö digitális tábla), de hát nem jött össze.

Utána egy olcsó kifőzdébe mentün enni a többiekkel, ahol legnagyobb meglepetésemre a "Szegediner Goulasch" is szerepelt az étlapon. Naná, hogy nem hagytam ki! Fel lehetett ismerni, bár a miénk azért pirosabb, meg ebben rengeteg volt a hagyma, amit szerintem nem is aprítottak fel rendesen. No meg tésztával adták (a másik opció a rizs volt), holott e mellé leginkább nokkedli dukál. Viszont nagyon jól belaktam vele.

A Siegessoile-ba akartunk eredetileg felmenni, de annyira esett az eső, hogy az argentin lánnyal kitaláltuk, hogy inkább egy kicsit einkaufen megyünk. Meg is volt a Galeria Kaufhof, meg az összes többi ruhabolt az Alexen, majd végül átmentünk az Alexába is. Majdnem megvettem azt a piros bokacsizmát, amit Hamburgban nem, de végül letettem róla, mert annyira szúk volt éppen bokában, hogy szinte elefántlábam lett benne, pedig nincs is. sajnos ezt nem a magamfajta, bedagadásra hajlamos lábú nénikre tervezték, sokkal inkább pálcikalábú fiatalkákra, aki én meg már nem vagyok.

Összevásároltam viszont mindenféle ajándéktárgyakat az otthoniaknak - már tényleg csak pár darab hiányzik, amit még be kell szerezzek. Arról viszont lövésem sincs, mit vigyek a leánykámnak... De majd kitalálom.

Reggel felültem a buszra Hamburgban, aztén délben leszálltam Berlinben. Imádom, amikor helybélinek néznek és tőlem kérnek útbaigazítást: az U-Bahn-nál egy pasi engem talált meg, hogy merre van a buszpályaudvar. Onnan jöttem amúgy is, hát megmutattam neki. Ha már ich bin eine Berlinerin, hehe.

Hamburg meg a haverokkal való együttlét annyira feldobott, hogy most már egész folyékonyan beszélek németül. Na nem hibátlanul, meg a szókincsem is elég gyatra, szóval messze van még attól, amire vágyom, de már sokkal jobb. No meg az új tanárnő. Amióta ő van, soha nem nézem az órát, hogy jaj, mikor lesz már végre szünet.

Suli után egy spanyol étterembe mentünk, az argentin lány nyeregben is érezte magát:mivel a személyzet is spanyol volt, igazán elemében volt. Az amerikai kissrácnak viszont semmi nem ízlett, amiért mindenki őt sajnálta. a lengyel lány meg annyira le volt égve, hogy semmit sem rendelt, de én azért megkínáltam a magam tapas-ából.

Utána még beszabadultam a Galeria Kaufhof játékosztályára ajándékokat venni a gyerekkorúaknak.

Közben a férjem lefoglalta a szállást: a Nollendorfplatz közelét javasoltam, az Emil und die Detetktive emlékére, ezért tényleg ott fogunk lakni. West-Berlinerek leszünk egyszer az életben. ami nem is baj, mert a bolyongásaimból eléggé kimaradt a nyugati rész, leszámítva persze Kreutzberget, ami itt van a szomszédban.

Hazajöttem nincs Banya, ami egy rejtély, de úgyis hazajön. Kíváncsi vagyok, mit szól, hogy itthagyom - biztos örül majd neki, energie sparen, hahaha. Ma almákat rakott az asztalomra ajándékképpen: éppen a visszajelzéses papír mellé tette le őket. Úgy döntöttem, megköszönöm ugyan, de hozzá nem nyúlok. Majd pont a Banya almájához, mint szegény Hófehérke, hahaha.

Fél tízig aludtam - ilyen is régen volt már. Hiába, a megnyugtató közeg. A srácokkal jól bereggeliztünk, azután ők nekiláttak a házimunkának, a szokásos hétvégi takarítás, mosás-vasalás. Én meg szundikáltam, neteztem, fészbukoltam - pihentem, na. Kár, hogy a lakás egy jégverem, de szegények tényleg csak a fűtésen tudnak bármit is spórolni. És még csak szeptember közepe van.

délutánra egyébként meg is javult az idő, 18-19 fokig felment a hő. Na, menjünk akkor ki az Oktoberfest-re - ami ezek szerint Hamburgban is van egy kicsinyég. Jól beöltöztem, hogy majd később úgyis hideg lesz. De fölösleges volt, mert a ház előtt közölték velem, hogy biciklivel megyünk. Kettejüknek ugyanis már négy biciklijük is van (két régi, meg két új), így nekem is jutott egy. Rohadt jó bringa volt, bár eleinte szokatlan volt vele menni. Súlyra nehezebb, mint amihez hozzá vagyok szokva, viszont érezhetően egy nagyon biztonságos járgány. Váltani most sem tanultam meg, viszont életemben először vezettem kézifékes bicajt. Párszor így is inkább kontrázni akartam, de aztán belejöttem. rohadt jól fogtak a fékek, az elsőt nem is mertem használni, csak a hátsót, nehogy fejreálljak. a srácok persze röhögtek, hogy ilyen sebességnél (rám való tekintettel elég öregasszonyosra vettük a tempót) nem lehet fejreállni.

Az Oktoberfest itt is egy nagy sátor, amiben szól a fülsiketítő bajor zene, ezért kint ültünk le egy közeli kis bár teraszán. Odajött még egy orosz fiú is, aki a hamburgiak régi Kumpel-ja. és aki nagyon szép kiejtéssel beszélt németül - legalábbis minden szavát értettem.

Érdekes volt a koromsötétben hazatekerni, tekintettel arra, hogy a sötétben gyakorlatilag nem látok. Bár az én biciklimen legalább volt lámpa, mert mint kiderült, a srácokén egyáltalán nem működött semmi, se elöl, se hátul.

Hazafelé találkoztunk egy süncsaláddal: mama és picinye igyekeztek át egy meglehetősen széles, kétsávos úton egy parkosabb rész felé: a srácok őrt álltak a zebránál, nehogy elüssék őket az autók. Vasárnap este lévén szerencsére nem volt túl nagy a forgalom, így végül átjutottak.

Este felhívott a férjem skype-on, hogy mi lenne, ha mégsem autóval jönne értem, hanem vennénk repülőjegyeket. Mert kocsival annyira hosszú lenne, és még vissza is, és alig maradna Berlinre időnk. Igazat adtam neki, és megvettük a jegyeket. Már csütörtök délután itt lesz, és vasárnap délben kell csak hazainduljunk.

Alig bírtam aludni az éjjel, annyira izgatott voltam a hamburgi utazás miatt. Aztán reggel kidobott az ágy és vágtattam ki a buszpályaudvarra, ami az egykori Nyugat-Berlinben van. Kicsit vívódtam, hogy kimenjek-e az U2-hoz, ami messzebb van, de közvetlenül odavisz, vagy menjek-e inkább az U8-cal, amit a googlemaps is ajánl, elvégre közelebb van, viszont át kell szállni egy S-Bahn-ra. Vesztemre az utóbbit választottam, és richtig a rossz helyen mentem fel az S-Bahn-hoz: a Gesundbrunnen-nél ugyanis a két irányba négyféle vágányról indulnak a vonatok, így az utolsó pillanatban jöttem rá, hogy melyikre is kell felszállnom. De végül sikeresen megérkeztem. Kicsit kóvályogtam az S-Bahn és a buszpályaudvar között, amíg megtaláltam a helyes utat, viszont így láttam igazi "külvárosi' aluljárót, hajléktalanokkal, még a szag is olyan(abb) volt mint otthon, és mintha magyar szó ütötte volna meg a fülem az egyik csoport felől. Persze amint jobban odafüleltem, már csak németül beszéltek. Pedig valamelyikük előtte tutira magyarul fakadt ki. Vagy sem. Amúgy Bécsben már találkoztam magyar hajléktalanokkal. Ezek szerint még nyomorultnak lenni is jobb nyugaton, mint odahaza.

A busz teljesen korrekt volt, igaz, fél órát késtünk. Hamburgban első dolgom volt berohanni a Saturn-ba tokot meg memóriakártyát venni az új fényképezőbe. Aztán ki a Hamm-ba a srácokhoz, akik már vártak. A buszon megvettem a Tagesfahrkarte-mat, és mivel elmúlt már 9 óra, így olcsóbb is volt, mint egy teljes árú napijegy.

A "szokásos" helyemen rendezkedtem be: abban a szobában, amit a fiúk "irodának" használnak: kicsit lomis, de nekem tökéletes. Kár, hogy hideg, de hát ez Észak-Németország.

A tiszteletemre carbonara-t főztek, de kizárólag saját készítésű, Vollkorn-ból gyúrt tésztából, mert ezek meg egészségmániások - ami egyébként nem baj, sőt. Egyébként rohadt finom is volt a kaja.

Este felkerekedtünk, és kimentünk a Planten un Bloomen-be, megnézni a zenés-fényorgonás szökőkútparádét. Tényleg nagyon látványos volt, bár a fotók nyilván nem adják vissza az érzést - es muss man erleben.

Utána kiruccantunk a Reperbahn-ra, ami a híre szórakozónegyed, és egy hotel aljában söröztünk. Meg fényképezkedtünk szexshop előtt is - már ahol megengedték, mert az egyik helyen speciel kiordibált a nő, hogy Kein Foto!. mi meg vissza: Kein Foto? Kein Kauf! Nem is volt bent nála egyetlen vevő, annyi szent.